Gyógynövények története

A gyógynövények története

A világ különböző pontjain fellelhető gyógynövények olyan hatóanyagokat tartalmaznak, amelyek kémiai úton nem helyettesíthetők. Ezek az anyagok segítenek a szervezetnek a betegségek elleni harcban, de megelőző hatásuk is van.

Az emberiség történelme során, az utóbbi kb. 50 évet kivéve, az emberek a különféle betegségek gyógyítására - az apró sérülésektől egészen a halálos betegségekig - szinte kizárólag gyógynövényeket használtak. Napjainkban ismét az érdeklődés középpontjába kerülnek a gyógynövény-készítmények, mivel az általános gyógyszerek, mint például az antibiotikumok fokozatosan veszítenek hatékonyságukból. Ezért természetes, hogy az emberek ismét visszatérnek a gyógynövényekhez, hiszen már elődeink is ismerték a gyógynövények széles skálájának gyógyító hatásait. A régi egyiptomiak kőtáblákon és falfestményeken örökítették meg őket, sőt a fennmaradt egyiptomi papiruszokból azt is megtudhatjuk, hogy sok olyan gyakori növényt, mint a fokhagyma és a boróka már kb. 4000 éve használták.

Európában először Dioscorides görög orvos írt könyvet a gyógynövényekről De Materia Medica címmel az I. században, amelyben mintegy 600 gyógyító „fa“ leírása található. Az általa leírt gyógyhatások közül sok, napjainkban is ismeretes - például, hogy az édeskömény fokozza a tejtermelést. Marcus Aurélius császár udvari orvosa, Galenus szintén jelentős hatással volt a fitoterápia fejlődésére, aki lerakta a gyógynövények rendszerezésének alapjait.
Az ókori rómaiak pedig a csalánt a reuma gyógyítására használták. A fájó testfelületet a növény friss hajtásával ütögették, és a bőr gyulladásos reakciója segítségével gyógyították a betegséget.

A legrégibb fennmaradt európai herbárium a X. századból származik. Ebben különféle gyógymódok leírása található, például az olyan megbetegedések gyógyítására, amelyeket „manók“ okoztak. Annak ellenére, hogy ebben az időben már Európa-szerte alapítottak orvosi karokat, a gyógyászat és a gyógynövényekkel való gyógyítás többnyire az egyház kezében volt. A szerzetesek a gyógynövényeket betegségek és sérülések gyógyítására termesztették a kolostorokban. Ebben az időben valószínűleg az orvosi tisztesfű volt a legkedveltebb növény, amelyet a rossz szellemek és a rossz nedvek kiűzésére használtak.
A sokfajta rendelkezésre álló gyógynövény ellenére az európaiak a XII. és a XVIII. század közötti időszakban nagyon betegesek voltak. A higiénia alacsony szinten volt és az emberek különböző járványokban haltak meg. Ennek az időszaknak a meghatározó személyisége Paracelsus volt, aki az ókori Szignatúra tan követői közé tartozott, amely szerint a növény formája megmutatja, hogy milyen betegségre alkalmazható. Például a palástfű kerek leveleit a méhnyakhoz hasonlították. A szerecsendiót és a közönséges diót az agyhoz hasonlították és úgy tartották, hogy hatékony eszköz a lelki egyensúly megőrzésére. Az orvosi tüdőfű levelei a beteg tüdőre emlékeztettek, ezért a növényt a bronchitis és a tuberkulózis gyógyítására használták.

1785 óta a gyógynövényeket a legkülönfélébb panaszok gyógyítására használták, míg közülük az egyik drámai módon felgyorsította a farmakológia fejlődését. Dr.Withering angol orvos megállapította, hogy a szívelégtelenség következtében fellépő vizenyő gyűszűvirág-kivonattal sikeresen kezelhető. Digoxin és digitoxin szívglikozidokat sikerült belőle kivonnia, amelyek a mai napig használatosak a szívelégtelenségek kezelése során.

Az emberek évezredeken keresztül figyelték az egyes gyökerek és virágok használatának hatását. A gyógynövények sok beteg ember életét mentették és hosszabbították meg, ezért nem meglepő, hogy napjainkban ismét visszatérünk hozzájuk. A legtöbb gyógynövény használata teljesen biztonságos, némelyeknek azonban mellékhatása is lehet, ezért fontos kikérni egy jó természetgyógyász tanácsát. A gyógynövények gyógyereje, az idő próbáját kiállt ősi bölcsesség iránti érdeklődés azonban nem lankad, hanem egyre nő.